Egy darabig csak álltunk, én hitetlenül kapkodtam a fejemet, nem is hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Mi hárman, újra együtt… Nem bírtam magammal, ha nem lettek volna füleim, a szám körbeérte volna a fejem a vigyorgástól. Aztán megtörvén a meglepettség pillanatát, Mattből egy boldog mosoly fakadt ki, és megrázta a fejét.

-      Tudod, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy! – mondta hitetlenkedve, még mindig széles mosollyal az arcán, aminek hatására Mello arca visszatükrözte az arckifejezését. Matt odament, és belebokszolt a vállába. – Meglátogathattál volna, ember.

-      Nos, ehh… Tudom? – mondta, de inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. Mindketten széles mosollyal néztek rám. Az agyamban egyszerre cikáztak a régi szép emlékek, és azok, amelyek majd ezután következnek. Nem hittem el.

-      Csípjetek meg, hogy nem álmodom – mondtam mosolyogva.

-      Nem, mert utána úgyis megütnél, és azt mondanád, hogy „ez fájt”. Nincs csípés – csóválta meg a fejét Mello.

-      Mit szólnátok, ha mondjuk beülnénk valahová? Felugrok a pénztárcámért, és elmehetnénk valami bárba, vagy nem is tudom. Vélemény? – vetette fel a kérdést Matt.

-      Benne vagyok, de holnap reggel órám lesz, szóval csak semmi hajnalban hazatántorgás, oké? – mutattam rájuk, bár fogalmam sem volt, hogy szoktak-e inni, és ha igen, mennyit. Mindenesetre én nem szoktam, úgyhogy ehhez a szokásomhoz tartottam magam aznap este is.

-      Biztos, Nina? Egy korty kóstolót sem? – kérdezte Mello, miközben felém nyújtotta az üvegét.

-      Isten ments – tartottam fel a kezem, kihangsúlyozva, hogy nem támogatom a dolgot. A bár nem volt rossz hely, egyébként. Bár nem igazán jártam ilyen helyekre, mert meg volt róluk a véleményem. Viszont ez a hely rendezett és olyan kuckó jellegű volt. Nem voltak részeges vénemberek, akiknek kiesik a szeme, ha rád néznek. Bár lehet, hogy a bámulás ellen szólt, hogy két magas, határozott fiúval voltam. Egy olyan asztalnál ültünk, ami nem igazán volt szem előtt, és egész este sztorizgattunk és viccelődtünk. Azt hittem, olyan lesz, mint régen. De jobb volt. Felnőttek voltunk (legalábbis én majdnem), és a mi életünket élhettük, ahogy mi akartuk. Meséltem Mellonak is a családomról, Matt pedig arról, hogy mit hagyott ki, amikor otthagyta a Wammy’s egyetemet. Mello elmondta neki, hogy nem mert visszamenni Matthez Nina nélkül, mert úgy érezte, hiábavaló volt, hogy otthagyta a legjobb barátját egyedül. Viszont azt nem mondta, hogy ő sokkal magányosabb volt mindannyiunknál. Az este nagyon jól – és gyorsan – telt el, beszélgetéssel, nevetéssel, a zenegépbe penny-t dobálva, hogy a kedvenc zenéinket hallgathassuk, és így még többet tudjunk meg egymásról, arról, akivé váltunk. Jó volt látni, hogy ha igaz barátaid vannak, hat év nem is annyira hosszú idő.

Szerencsémre a fiúk nem ittak túl sokat, így mindenki épségben hazaért. Mello velünk sétált a koleszig, aztán a kapuban megálltunk.

-        Te hol laksz? – kérdeztem szemöldökráncolva a szőke fiút.

-        Egy garzonban, nem messze innen. Na jó, talán annyira nem is közel, de lehetne messzebb is.

-        Akkor most elköszönünk, gondolom. Látunk még, ugye? – kérdezte Matt mosolyogva.

-        Mindenképp – érkezett a válasz, szintén egy mosolyra húzódó száj mögül. Mello kihúzta a mobilját a zsebéből, és felénk nyújtotta. – Kérem a számotokat, hogy elérjük egymást. – Elvettem a telefont, és bepötyögtem a számomat, majd Mattre néztem.

-        Beírhatod az enyémet is – biccentett a fejével a telefon felé, megadva a jelet. Eközben elővette a saját mobilját, és megkérte Mellot, hogy mondja el a saját számát, hogy mi is tudjuk keresni őt, ne csak ő minket. Miután mindez megtörtént, zsebre tett kézzel álltak, én pedig a karjaimat dörzsöltem, mivel elég hideg volt.

-        Nos, akkor jóéjt nektek – mondta Mello, és megrántotta a vállát. – A búcsúzkodás nem az erősségem, még ha csak rövid időre is. Szóval, akkor majd hívjatok!

-        Te is hívhatsz ám minket – feleltem, és nagyot mosolyogtam.

-        Így lesz – kacsintott, és elindult az utcán. Mattre néztem, aki engem nézett, azzal az arckifejezéssel. Mintha nem is engem nézne, hanem belém nézne, és valami olyat látna, ami nagyon tetszik neki.

-        Boldognak tűnsz – mondta.

-        Boldog vagyok – feleltem, és elindultam a bejárat felé. – Te kint éjszakázol?

-        Nem, dehogy – felelte, és sietve utolért.

-        Gondolod, hogy minden olyan lesz, mint régen?

-        Nem tudom, az idő nehezen teszi rá a kezét egy ilyen barátságra – válaszolta, és rám mosolygott, a szeme furcsán csillogott, ismeretlen tekintet volt, és emiatt összeszorult bennem valami. Nem tudom, hogy rossz, vagy jó előérzet miatt, de nem tudtam vele mit csinálni, inkább csak mosollyal válaszoltam.

-        Van kedved még itt kint maradni egy kicsit? – kérdeztem.

-        Azt hittem, fázol… - felelte, és felhúzta a szemöldökét.

-        De olyan jó itt, nem? – Tényleg nagyon tetszett. Az éjszaka sötét volt, de az utcák lámpái szépen megvilágították a környéket és az épületet is. A levegő tiszta és hűvös volt, amit úgy imádtam. És legfőképp: nem akartam, hogy ez a nap véget érjen.

-        De, tényleg az – mosolygott Matt, és megcsóválta a fejét. Gyakran csinálta ezt, mintha egy kisgyereken mulatna, aki valami butaságot csinált. Néha felismerhetetlen volt, mire is gondol éppen.

-        Nehéz beléd látni – mondtam, mielőtt gondolkodtam volna. Aztán elakadt a szavam, és azon gondolkodtam, van-e bármi sértő abban, amit mondtam.

-        Úgy gondolod? Szerintem nem vagyok bonyolult lélek – válaszolta, még mindig mosollyal az arcán. Mintha ráfestették volna. Benyúlt a zsebébe, és elővett egy doboz cigit, meg egy öngyújtót.

-        Hé, te dohányzol? – kérdeztem meglepve. Tényleg, nagyon meglepett. Nem hittem volna, hogy dohányzik. Nem is éreztem rajta, pedig állítólag azok könnyen megérzik, akik nem dohányoznak.

-        Aha, egy ideje. Zavar a füst? – kérdezte udvariasan.

-        Nem, de ugye tudod, hogy ez egészségtelen? – kérdeztem heccelődve.

-        Persze, ahogy minden más ezen a világon. És amúgy ne kezdd ezt az anyáskodást – figyelmeztetett.

-        Eszemben sincs, Matt. Felnőtt férfi vagy – kuncogtam, bár őszintén szólva, azért kicsit zavart. De mi jogom lenne megmondani, hogy mit csináljon? Amíg ezen gondolkodtam, ismét azon kaptam Mattet, hogy engem néz. Végigmérte a hajam, az arcom, és aztán a szemembe nézett.

-        Mindig elpirulok, ha nézel. Zavarbaejtő.

-        Bocsánat – mosolygott rám, de a szemeit nem vette le rólam. Álltam a tekintetét, és mindketten szélesen mosolyogtunk. – Gyönyörű vagy – mondta végül, mire én félrenéztem, és idegesen kuncogtam. A fülem mögé tűrtem a hajam.

-        Köszi – feleltem végül, de nem hittem el igazán. Nem kezeltem jól a bókokat.

-        Gyere, menjünk fel. Aludnod kéne, már elmúlt éjfél is. Még, hogy nem akarsz hajnalban hazajönni.

-        Ne gúnyolj! Olyan szép este volt! – mondtam, és elindultam felfelé a lépcsőn, Matt pedig halkan követett. – Micsoda nap – folytattam -, először állást kapok egy édességboltban, aztán pedig ez! Ennél jobb nem is lehetne, nemde? – kérdeztem, és szembefordultam Mattel, aki így hirtelen túl közel került hozzám, ezért hátráltam egy lépést, nyakig elpirulva.

-        Innen már megleszel, ugye? Nem kell betakargatni? – kérdezte Matt féloldalas mosollyal. Mindig mosolyogtunk, ha egymással voltunk.

-        Nem, kösz – mondtam, és mellkason bokszoltam. – Jóéjt, holnap találkozunk!

Neked is jóéjt, Nina! – megvárta, amíg becsukom az ajtót, majd hallottam a lépteit távolodni, míg el nem érték a saját szobáját. Nagyot sóhajtottam, amikor nekitámaszkodtam az ajtónak. Szemügyre vettem a szobát, ami most még csodásabb volt, mint eddig bármikor. Ledobtam a nadrágomat, felhúztam egy másik pólót, és már ágyban is voltam. Eddig fel sem tűnt, mennyire álmos is vagyok. Ahogy leraktam a fejem a hűvös párnámra, már aludtam is. Rólunk álmodtam